Ki mondja meg, hol kezdődik a gyerekbántalmazás?
Épp most olvastam egy bejegyzést egy népszerű baba-mama blogon egy olyan “anyától”, aki a csecsemővel való mindennapos szenvedéseit írja le. A történet lényege röviden, hogy a baba folyton sír, hisztizek, nem alszik csak néhány órákat, nem tud szopni, hasfájós és így tovább. Persze, olvasni is kimerítő.
Normális ember reakciója mi lenne? Magamból kiindulva legalábbis: ha ennyire súlyos a helyzet, megnézni dokival, ilyen-olyan szakemberrel, hisz ha nem alszik, fáj a hasa, fáj mindene, akkor persze hogy nyűgös és szenved. Anyuka meg időnként passzolja le nagyinak, vagy valakinek, ha már nem bírja idegekkel a sírást. A kedves posztoló reakciója viszont…? Kiabál a gyerekre, idegbeteg lesz – bevallja, hogy amúgy is kényszerbeteg – és néha rá is csap a baba fenekére. Hozzátenném, a gyerek még csak néhány hónapos, talán féléves sincs…
Az ember azt hinné, ez a sztori már kiakasztja a többi anyukát, de nem! Egy egész komment-áradat kezdődik, melyben alaposan megsimogatják idegbeteg anyuka buksiját, hogy semmi baj, ő nem rossz ember, csak ugye a hormonok, meg a fáradtság, és ne aggódjon, mert tök normális, hogy időnként elszakad nála a cérna.
Én ettől lehidaltam. Az még hagyján, hogy oké ne súlyosbítsuk a helyzetet hibáztatással, hanem adjunk tanácsokat. De mindezt ilyen lazán kezelni! Ha valaki annyira nem bírja elviselni a saját gyerekét, hogy már pár hónapos újszülöttként ütlegeli és leüvölti, hogy ne sírjon, azzal mi lesz később? Aki idegbeteg, vagy valamilyen mentális gondja van, az minek szül gyereket? Tudom, ez közhelyes kérdés, de nyilván már élt annyit, hogy megismerje önmagát, hogy miként reagál stressz helyzetre, és biztos nem ez volt az első alkalom, hogy idegességében megkattant és üvöltözött. Ha valaki tudja ezt magáról, akkor mért vállal gyereket, ami köztudottan nehéz és fárasztó meló?
És miért nem az az első, hogy a kialvatlan gyerekemmel orvoshoz szaladok? Ahelyett, hogy ütlegelem, miért nem alszol már? Ha szeretek valakit, a fájdalmát is átérzem. Ha a férje üvöltene fájdalmában órákon át, azt is csapkodná? Vagy képes lenne együttérezni vele? Szomorú, hogy ezek ellenére ő még a kevésbé rossz anyák közé tartozik, hisz legalább tanácsot kér, és bűntudatot is érez néha-néha, míg a többség lazán agyonrázza a gyerekét ha sokat sír.
Hogy lehet nem szeretni a kisbabákat? Akik nem tudnak kommunikálni velünk és megmondani, mijük fáj? Hát persze hogy sírnak, és ha ez túl mutat egy egészséges mértéken, akkor pedig irány az orvos! Ne a fenekét csapdossuk szerencsétlen, szenvedő gyereknek. A többi anyuka meg vigasztalja csak a csecsemő-verő sorstársukat, hogy nem ő tehet róla na, csak a körülmények. Bezzeg, ha valaki programcsászárt emleget ugyanezen a blogon, arról a keresztvizet is leveszik. Pedig bár ez lenne a legtöbb, amivel anyuka “árt” a gyerekének….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: