Mit érnek a barátok?

Mire valók a barátok? Hogy segítsenek a bajban?

A párom mindig sokat piszkált azzal, hogy én nem vagyok elég barátkozós és jófej az ő barátaival. Hogy nehogy egy percre is szótlanul üljek mert jaj mit fognak gondolni. Nehogy a saját lakásomban otthon érezzem magam, és ne ugráljak a haverjainak, mert jaj mi lesz.

Ha mégis nyílt és közvetlen voltam velük, akkor meg lecseszett, hogy ne mondjak ilyet vagy olyat nekik. Nehogy megsértsem az érzéseiket, nehogy félreértsék. Jó példa erre, mikor egyszer szülinapozni mentünk egy olyan szombat este, mikor hajnalban keltem a suli miatt. Este 10-re már kifáradtam, éjfélkor meg, urambocsá, ásítoztam. Mellesleg jól éreztem magam, beszélgettem ezzel-azzal. Erre a párom jól lecsesz, hogy ne ásítozzak, nem illik, még azt hiszik, unom őket.

…..

És persze itt el is szállt a jókedvem. Megjegyzem, ilyen késői órán más is ásítozott már, és bármily hihetetlen, senki nem vette sértésnek.

Sokat veszekedtünk ilyen szitukban, és nekem egyre jobban elment a kedvem a barátkozástól. Ha kedves és közvetlen voltam, akkor biztos mondtam vagy tettem valami rosszat, illetlent. Ha kedvetlenebb voltam, és senki meg nem erőltette volna magát, hogy jókedvre derítsen, vagy csak megkérdezze, hogy vagyok – mert ugye arról szó sem esik, hogy a barátkozás odavissza kéne, hogy menjen – akkor egy utolsó paraszt voltam, ne csodálkozzak ha nem szeretnek.

Meguntam ezt az egészet és már nem erőltetem én sem a társaságba járást. De ami miatt belekezdtem ebbe a sztoriba az a munkanélküliség. Mármint, hogy miért is kellett rám erőszakolni éveken át a barátkozást és joker vigyort az arcomra? Hogy miért is kellett ezt mindig ilyen halál komolyan venni, és miért csak én voltam ebben az ügyben a felelős, és nem az ő haverjai, akik soha nem erőltették meg magukat, hogy jóban legyünk? Megérte ez az egész?

Hát mondanom sem kell, nagyon. Ezek a nagy barátok ugye, sokat segítettek a bajomban. Tény, hogy a fentiek miatt ugyan velem nem lettek öribarik, de a páromnak igenis életre szóló barátai, és ha nem is miattam, de miatta legalább segíthetnének. Amikor a társaságból az egyikük minimálbéres adatrögzítői állással, szakmunkás végzettséggel vergődött, akkor hopp, be tudták ajánlani egy zsíros állásba. Ahol most 300 körüli összeget keres. Hogy miért, azt nem értem, mert a munkája kb. a nyomtató patron-utántöltés és a windows telepítés. De közel volt a tűzhöz és kész. 

És itt vagyok én, akinek még végzettsége is van, és rólam is gondolhatnák, hogy legalább egy hasonló színvonalú, titkárnői, adatrögzítői, patron-cserélő állásba én is megfelelnék. De semmi. Balga mód, azt hittem a barátság nem csupán a közös sörözésekről szól, hanem arról is, hogy segítünk a bajban. Mégcsak nem is hatalmas szívességekről beszélek, hanem alapvető, kicsiny szívességről. Biztos vagyok benne, hogy a sok-sok haver közül lenne egy, akinek a cégénél van egy üresedés, vagy legalább beférne egy plusz segítő kéz. Mindegyik évek óta dolgozik, jó helyen. Nem utcaseprőkről beszélünk, akik épphogy megélnek, hanem komoly, jól fizető pozíciókról. Ne mondja nekem senki, hogy ne tudnának egy széket adni nekem, valahol.

Hát ugye megérte. Sokat güriztem ám, hogy ilyen fantasztikus kapcsolatokra szert tegyek. Hogy akkor is ott üljek, ha fáradt és álmos vagyok, ha épp rossz kedvem van, és jópofizzak erőltetetten, mert maguktól az életben hozzám nem szóltak volna. Hallgassam a férfias témákat, amik nem érdekelnek, és nem tudok hozzászólni. Megérte. Tényleg, köszönöm azt a rengeteg jóindulatot, amit az elmúlt években felém mutattak – haha – és köszönöm, hogy legalább a páromra tekintettel, aki elvileg a legjobb barátjuk, minimális segítséget nyújtanak vagy legalább próbálkoznak. És nem telibeszarnak.

Barátok. Ennyit értek.