Depresszióm története

Én ezt már nem bírom. Dühös vagyok, mérges vagyok. Mert nem ezt érdemlem, senki sem érdemli ezt. De valahogy mindig csak nekem jutott ki a “jóból” egész életemben.

A gyerekkorom nem volt valami fényes. Anyámnak csak púp voltam a hátán, egy olyan házasság púpja, amiből nem tudott menekülni. El is fogadhatta volna a döntést, melyet felnőtt, érett emberként, önszántából, nem elkapkodva hozott – a házasságot – de ő inkább hisztizett. Ő inkább rájött, hogy mégse szereti apámat, aki viszont halálosan szerette őt. Ő inkább más szerelmek után kutatott, melyek ugyanolyan viszonzatlan, boldogtalan kapcsolatokba torkollottak, mint a házassága.

És ezért én voltam a hibás, hisz én léteztem.

Persze apám se volt piskóta. Idős volt és beteges. Depressziós volt amióta csak az eszemet tudtam. Érthető módon, hisz ő is szenvedett ebben a boldogtalan házasságban, melyben anyám sose volt kedves vagy jókedvű, mindig csak ideges volt és utált mindent, de az életét leginkább.

Nekem nem jutott ki a jóból. Anyagilag ugyan jól megvoltunk, bár mai viszonylatban erősen az alsó-középosztály kategóriába sorolnám utólag magunkat, de sose volt hiány semmiből. Csupán szeretetből, jóindulatból, türelemből, megértésből. És én ebben nőttem fel. Mindig utaltak rá valahogy, hogy béna vagyok, csúnya vagyok, szar vagyok. Amit csinálok az csak rossz lehet, ha mégsem, hát az véletlen. 

Mivel az önbizalmamat az írmagjáig kiirtották belőlem már gyerekként, persze hogy a kezdetektől fogva én voltam az iskolában a csúfolódás és bullying céltáblája. Ezt a kölykök valahogy megérzik, hogy ki a gyenge, ki jön rossz sorból, ki a bizonytalan, ki nem fog anyucihoz szaladni árulkodni. Én sem szaladtam, értelmetlen lett volna. Soha fel nem merült bennem a gondolat, hogy vigasztalásért, pátyolgatásért, védelemért forduljak a szüleimhez. Egyedül voltam.

Fizikailag nem bántottak szerencsére, de egy tökéletesen hideg-rideg légkört teremtettek otthonra. Annyira, hogy sokszor jobban szerettem a suliban lenni, még akkor is, ha csúfoltak és bántottak, mintsem otthon. 

12 évesen lettem depressziós. Bár egy esemény kapcsán indult meg bennem a folyamat, úgy gondolom a hormonális változások – kb akkor kezdtem menstruálni – hozták el igazából ezt az egészet, melyet a kellemes családi háttér nem tudott, csak súlyosbítani. Sok kamasz átesik az ilyen negatív érzéseken, de vagy nem tart sokáig, vagy legalább kinövik idővel. Én ebben éltem. Fogalmam nem volt még akkor mi történik velem. Csak iszonyatosan éreztem magam. Ültem otthon, épp nyár vége volt. Nem csináltam semmit, csak ültem és szomorkodtam. Bámultam magam elé. És azon kezdtem gondolkodni, hogy de jó lenne meghalni. Egy családi házban laktunk, aminek az emeletén volt egy erkély az udvarra. Ott álltam és húzott a mély. Ki akartam ugrani.

Persze sose lett volna bátorságom hozzá… azt hiszem. Írtam egy búcsúlevelet is, melyet a barátaim megtaláltak és szóltak az ofőnek. Ez vicces történet… Az ofő néni behivatott – ez még mindig 12 éves koromban volt – hogy mi van velem, hogy vagyok, miért írogatok ilyeneket. Persze észnél voltam, tagadtam, mondtam hogy ez csak vicc semmi komoly. De ő azért utalt rá, hogy fel fogja hívni a szüleimet…

Később rettegve mentem haza, hogy mikor csörren meg a telefon. Meg is csörrent, anyám vette fel. Nem hallottam mit beszélnek, de később nevetve jött be hozzám, hogy ugye minden rendben? Nem vette komolyan egy pillanatra sem ezt az egészet.

Az évek teltek, engem gimiben is bullyztak, az önbizalmam teljesen nulla volt. Mindenért kinevettek, mindenért bántottak, a volt rajta sapka tipikus esete voltam. Azt, hogy végtelenül, gusztustalan rusnyának tartottam magam – a bullyk leginkább a külsőmet fikázták – azzal kompenzáltam, hogy okosodtam. Kiváló tanulmányi eredményeket értem el, otthon pedig önszórakoztatásból rengeteg könyvet, szépirodalmat vagy épp Stephen Hawking-ot olvastam. Faltam a könyveket és társaimhoz képest kimagasló műveltségre tettem szert.

De minek. Mit ér ez ebben a kurva világban. Ugyanúgy nem kellettem egy fiúnak sem. Sőt, ha kiderült hogy valaki tetszik nekem, konkrétan kinevetett vagy még rosszabb, undorral nézett rám. Így hát amikor nagy nehezen találtam valakit a neten, aki nem így nézett rám, rögtön a karjaiba ugrottam. Addig se szeretett senki. A családom, a barátaim, senkim nem volt igazán soha. Ez a férfi, aki pedig épp dupla idős volt akkor mint én, elég jól tudta, mit kell mondania, hogy elcsábítson. Odafigyelt rám, kedves volt, bókolt, szépnek talált. Soha ennyi pozitív visszajelzést nem kaptam. 18 voltam akkor és hihetetlenül magányos. Ő pedig a lelkembe furakodott.

Nagyon egészségtelen kapcsolat volt ez, mondanom se kell, házas is volt gyerekkel – persze előadta a nagy dumát, hogy már csak papíron vannak együtt de utálják egymást – úgyhogy 3 hónapnál tovább nem is tartott a dolog. Mivel nekem ő volt az első, hát persze hogy halálos szerelmi bánatba zuhantam. Ittam, cigiztem, buliztam, majd egy októberi napon elmentem a boltba zsilett pengéért. Hazahoztam, majd felvágtam az ereimet.

Persze jól megijedtem. Hívtam a mentőket, hogy akkor most mit csináljak. Összevarrtak, persze kaptam pár epés megjegyzést. Mondjuk talán a lelkisegély telefonszáma, vagy néhány kedves tanács jobb lett volna, de ugye na.

Onnantól kezdve megindultam a lejtőn. Akkor fordultam igazi depresszióba. Onnantól már nem voltak hullámhegyek, nem voltak változások a hangulatomban, nem éreztem többé ekkora lelki fájdalmat, mint az első szerelemnél, csak és kizárólag a nyomottságot. Ezt a mély, céltalan, súlyos bánatot. 

És mindig küzdöttem. 16 éves koromban meghalt apám, hosszú szenvedés, és egy hozzám hasonló öngyilkossági kísérlet után. Szinte fellélegeztünk, mert ő tényleg meg akart halni, régóta. Rettenetes élete volt, nem ezt érdemelte. Aztán az egyedüli szerelmemet, azt akit mindennél jobban szerettem egész életemben, az egyetlen társamat, támaszomat, a Kutyámat is elvette tőlem a sors. Azt hiszem akkor éltem meg a legnagyobb fájdalmat, mert ő volt az egyetlen, aki addig viszont szeretett. És csak még magányosabb lettem, mint előtte.

A fantasztikus tanulmányi eredményeim nem sokat értek. Nem vettek fel oda, ami életem álma volt, így elkezdődött az elkallódásom. Elkezdtem pár sulit, abbahagytam kettőt is, aztán elmentem olyan szakra, ahova gondoltam, biztos felvesznek, bár kicsit sem érdekelt amit tanultam ott. Csak úgy voltam. Amit szerettem volna nem sikerült, amikor nehézségekbe ütköztem nem volt aki segítsen, támogasson, egyedül voltam a felnőttlét gondjaival. 

Közben a magányom csak nőtt. A gimi végeztével minden barátommal megszakadt a kapcsolat (egy kivételével), érthető módon, hisz ők is kb. annyira szerettek mint egy vicces havert. De amint erőlködni kellett volna, inkább ellöktek maguktól. A fősulin nagyon szarul éreztem magam, utáltam odajárni, nem barátkoztam össze túl sok emberrel, így elég magányos életem lett. Társam, a Kutyám már nem volt sehol, így magamra maradtam, mindenféle emberi kapcsolat nélkül. Elkezdtem pasizni. Az első kapcsolatomból rájöttem, hogy nem vagyok olyan csúnya, hogy legalább arra ne legyek elég, így viszonylag hamar egyéjszakás kalandokban találtam magam. Nem élveztem. Egyszer se. De még mindig jobb volt ez, mint otthon ülni, egyedül. Még mindig jobb volt pasikkal bulizni, járni az éjszakát, kávézókban beszélgetni, majd lakásra menni, mint egyetlen szót se váltani hónapokig senkivel.

Aztán másfél év elteltével kezdtem ezt unni. Volt pár igen rossz tapasztalatom ezekből és egyre kevésbé vágytam már erre. Így megfogadtam, hogy már csak azzal fekszem le, akivel tényleg akarok is. Ez idő tájt világosodtam meg amúgy vallás terén. Szóval megfogadtam, hogy többé nem használtatom ki magam, csak azért a pár szeretet-morzsáért, meg egy-két kedves szóért és figyelemért, hanem erős leszek. És ezek után ismertem meg a páromat.

Folyt köv.