Igazi mélységek

El vagyok keseredve. Ma már eleredt a könnyem is. Pedig depressziós már jó ideje nem vagyok. Érdekes, pedig ha volt időszak mikor okom lett volna a depresszióra, akkor ennél alkalmasabb időszak nem is lehetne, mint amiben most vagyok. Szóval azt hiszem, most jó okkal süllyedhetnék a mély önsajnálatba és vetemedhetnék öngyilkosságra is, mégse vagyok annyira szarul.

Legalábbis nem úgy. De ma már leeresztettem. Nagyon jól tartottam magam, én úgy érzem. Megsimogathatom a buksimat, haha. Mert senki más nem teszi. Pedig tényleg jól túléltem ezt a négy hónapot munkanélküliként. Talán mert folyton bennem volt a remény, az a naiv hit, hogy úgyis kapok munkát. Persze hónapról hónapra lejjebb adtam, de mindig az volt bennem, hogy ide, ilyen pozícióra már csak felvesznek! Csak alkalmas vagyok már erre-arra  a szir-szar munkára! Aztán mindig jött a hanyatlás. Hogy mégse. És visszavettem az amúgy sem túl magas elvárásaimból.

Ahogy korábban írtam, már örülnék bárminek. De tartok tőle, hogy ez a bármi tényleg a legrosszabb lesz. Mert most még abban a hitben vagyok – újfent – hogy csak felvesznek már erre a cipőboltos munkára! Nem adtak meg semmi különleges feltételt, én még túlképzett is vagyok – haha – hát mi okuk lenne, hogy ne hívjanak be? 

Na mindegy. Ezen kár rágódni, mert való igaz, idővel, valami, bármi, akármi csak lesz már. Olyan nincs, hogy semmi ne legyen. Az, hogy esetleg pénztáros leszek a sparban, már nem is zavar. Valaha biztos rettenetes gondolat lett volna, ma már nem izgat. Nem lesz karrierem, hát istenem, van ilyen. De van valami ami viszont rohadtul nyomaszt. Még pedig az, hogy az engem körülvevő emberek mind-mind révbe értek. Ha pár éve ők voltak azok, akik valami szirszar állásban húzták az igát minimálbérért, vagy tengődtek pár évet munkanélküliként, vagy szereztek egy hasonlóan értéktelen diplomát, akkor most ők azok, akiknek mára szuper minden. Jó állás – vagy mert a sok munka hozta meg a gyümölcsét, vagy apuci-anyuci anyagi támogatása, vagy egy haver aki a nulla képzettséggel és 70-es IQ-val rendelkezőt betette egy zsíros állásba – és hozzá minden egyéb, kellemes lakás vagy százmilliós ház, boldog párkapcsolat. Mindannyian koncentrálhatnak már a jövőre, a családalapításra, még komolyabb karrier-építésre. Nem sokkal idősebbek többségében nálam, de olyan is van, aki annyi mint én. És minden szuper náluk. És erre én is képes lettem volna, ugyanúgy, fikarcnyit se vagyok kevesebb. Csak én elbasztam. 

És csak ezért, de ezért nagyon nagyon fájdalmas lesz majd eléjük állni, hogy na már nem vagyok otthon ücsörgő lúzer, találtam állást, bizony-bizony! Én fogom tologatni a csirkefarhátat a cba-ban! Hát nem irigylésre méltó? Hát nem ez minden kisgyermek álma? Hát mi mást lehet egy ilyen bejelentésre mondani, minthogy aztamindenségit, neked aztán bejött az élet! Mennyit rohadtál otthon egyetemistaként, várva a nagy karriert, míg a pasid dolgozott? Öt évet?

És a barátom se fog ennek örülni. Vagyis nyilván valamelyest igen, de közben zavarni fogja. Hogy az ő barátnője pénztáros, aki túlórával megkeresi a havi 80-at. Ezért kellett 5 évig eltartani. Mekkora befektetés volt! Nagyon megérte ám.

Nem tudom tényleg, minek örüljek. Aztán ott van a közgazdász szak amit most csinálok. De valahol már abban se reménykedem. Mire elvégzem, majdnem 30 leszek. Újra pályakezdő, gyakorlatilag. Miért kapkodnának utánam? Hiszen még gyakornoknak se hívnak be, pedig beadtam egy csomó helyre, kisebb cégtől, a multiig. És semmi. Kérdem én, ha gyakornoknak se vesznek fel, mégis hogyan szerezzek tapasztalatot a szakmában, hogy 30 évesen újra frissdiplomásként ne kerüljek pont ugyanebbe a szituba, mint most?

Hát nincs jó kedvem. Bármi lesz, az már jó nem lesz. A pénznek örülni fogok persze. Cserébe minden forintot elrakok, eddig is iszonyúan spóroltam, megtartom ezt a jó szokásom akkor is, ha már lesz fizum. Hogy legalább valami értelme legyen annak a szarnak, amit csinálok.

De ha semmi nem lesz… akkor mi lesz? Meg kell ölnöm magam? Nem élősködhetek másokon sokáig, mégha meg is tehetném, és senki nem baszogatna ezért, én akkor is napról napra kevesebbnek és nagyobb kudarcnak érzem magam. És kurvára nem akarok ez a szardarab lenni, mint amivé lettem. Akkor inkább a halál.