Fekete Kutya

Ezt a blogot nem a legjobb időben indítottam, mert az utóbbi hónapokban egyre jobban vagyok. Fene se érti miért, némelykor előfordul az efféle “felszállóág”, aminek sok oka lehet. Mindenesetre a 12 éves korom óta tartó depresszióm leírására nem éppen alkalmas. Ilyenkor egyszerűen sokkal kevésbé jönnek a negatív gondolatok, és ha el is szomorkodom valamin – pl. a munkanélküliségemen – nem nyom le a sötétség mélyére, mint depis időszakban a legapróbb kellemetlenség is. Merthogy depressziósan elég egyetlen kicsi esemény, egy ember aki fellök a metrón, vagy egy rossz emlék a kamaszkoromból, és kész. Ha érzem, hogy elindult bennem a mélybe süllyedés folyamata, akkor olyan, mintha a Fekete Kutya lesben állva várna egyetlen apró kellemetlen eseményre, rossz gondolatra, hogy teljesen magával rántson a mélybe.

Korábban írtam egy másik blogot, mely csak és kizárólag a depis időszakokban belőlem kifakadó érzésekről szólt. Sokszor összefüggéstelen, értelmetlen, kívülálló számára őrült zagyvaság. Ha jobban vagyok akkor csak annyit írok, hogy “minden szar”, de ha a mélyben vagyok akkor minden egyes gondolatom a halál körül forog. Rettenetes érzés. Kilátástalan. Mintha valóban bedobnának egy mély, sötét üregbe, ahol nem látom a fényt, nincs egy kapaszkodó, amelyen ki tudnék mászni, egyedül vagyok, magányos vagyok és teljesen magamra vagyok hagyatva. Nincs kiút, nincs remény. Az egyetlen szabadulási lehetőség pedig az öngyilkosság.

Nem is akarok sokat írni erről, mert már rég nincsenek illúzióim afelől, hogy előbb-utóbb újra visszatér a Fekete Kutya. Korábban, ha jobban éreztem magam, hajlamos voltam elhinni, hogy na végre, kikeveredtem a depresszióból, most már tuti jól leszek örökre. De nem. Mindig visszaestem.

A hajszálvékony különbség aközött, hogy valakivel valami rossz dolog történik és emiatt válik szomorúvá (“depissé”), és aközött, hogy valaki depressziós, az az, hogy ezutóbbi esetében a világ legszebb eseményei, a legcsodásabb történések is szürke ködben úsznak. Ráadásul nem csupán a jó dolgokat nem veszi észre egy depresszióban szenvedő, de a legapróbb kellemetlenségeket is úgy fogja fel, hogy most már aztán soha nem lesz jobb, az élete egy kalap szar marad – igazából mindig is az volt – és ő maga is egy szar, amiért ezt vagy azt a hibát elkövette. Ha nem ő követte el a hibát, akkor is ő a hibás.

Most jól vagyok. Pár hónapja még, mikor épp mélyen voltam, egyetlen kiútként azt láttam, ha végre elmenekülök innen. De nem is akárhogy! Nem abban gondolkodtam, hogy kimegyek Ausztriába szobalánykodni vagy ilyesmi, hanem én egyenesen Afrikába akartam menni, önkéntesnek. Elolvastam minden idevonatkozó honlapot, kívülről tudtam már, milyen feltételei vannak ennek, hol és mennyi ideig képeznek ki, mit fogok ez idő alatt tanulni, és hogy milyen helyen fogok lakni Afrikában. Halál komolyan gondoltam. Hála Istennek aztán ahogy jobban lettem, úgy jöttem rá, mekkora abszurd elvárás lenne ez magamtól, már az angliai tanfolyamra vezető repülőúton meggondoltam volna magam és halálosan megbántam volna ezt az egészet.

Mindezt azért, mert ha mélyen vagyok, csak akkor tudok kijönni, ha kitalálok valami fogódzót. Ez x év után, egyre kevesebb lehetőséggel az életemben, egyre nehezebb, így jutottam el ehhez a szélsőséges ötlethez. De nem ez volt az első. Pár éve valami amerikai mosogató programba akartam kijutni, szintén azért mert menekülni akartam az életemből. Én, aki ha túl sok a mosatlan itthon, hogy nem fér be mind a gépbe, és kézzel kell elmosogatnom a maradékot, már minden tagom és izmom fáj a végére. Én menjek Afrikába, aki a magyarországi 35 fokban már olyan rosszul van, hogy ájuldozik az alacsony vérnyomása miatt. Istenem, de félek attól, hogy egyszer majd, egy hasonló mélypontomon mégis csak eljutok egy ilyen szélsőséges ötlet megvalósításáig, és nem lesz visszaút.

Pedig nincs rossz életem, tényleg. Egyszerűen csak elveszi az eszem a betegség néha. Teljesen más ember leszek, kifordulok magamból. Hihetetlenül fáj ilyenkor minden. Senki nem tud vigasztalni, mert nem értik. És ez a legrosszabb. Hiába tudom, hogy szeretnek, nap mint nap előfordul, hogy felnőtt, intelligens, iskolázott embereknek kell megmagyaráznom a szerotonin visszaszívódás problémáját. No nem mintha abban hinnék, hogy ez az egyetlen oka a depressziónak, de az emberek számára, akik “nem hisznek benne”, kell valami megfogható. És egy kis tudományos szöveg jobban hangzik, mintha elkezdeném magyarázni a szeretet nélküli gyerekkor, a tanult tehetetlenség, az ismétlési kényszer és hasonló pszichoszövegek mibenlétét.

Szóval ennyit így röviden, a problémámról. Most jól vagyok. Szeretek mindenkit, boldog vagyok a párkapcsolatommal, mérsékelten elégedett az életemmel – csak legyen már munkám – és bár továbbra is lusta vagyok vasalni, azért elég jól ellátom a feladataimat. És közben aggódhatok, hogy mi lesz az, ami újra idehívja a Fekete Kutyát.