Munka nélkül

Munkanélkülinek lenni hosszútávon egy normális, egészséges, optimista ember számára is nehéz és lelkileg megterhelő. Nekem ez depressziósként azt hiszem még rosszabb. Az, aki alap esetben is mindig csak a rosszat látja az életben, és kőkemény küzdelem és önkontrollt igényel, hogy ne vesszen el a negatív gondolatokban és érzésekben, annak egy ilyen lesújtó állapot tényleg a vég.

Júliusban diplomáztam, azóta keresek állást. Sokfélével próbálkoztam, nem ragasz-kodtam a végzettségemhez, olyan helyekre is beadtam az önéletrajzom, ami nagyon tetszett és olyan helyre is, ami nagyon nem. Eleinte voltak elvárásaim (elvi szinten) a leendő fizetésemmel kapcsolatban (nettó 120 talán nem olyan nagy álom), ma már beadom a fizetetlen gyakornoki pozíciókra is, csak legyen már valami ahonnan elindulhatok. Szar helyek és szar állások tömkelegére jelentkeztem. Elkezdtem egy új iskolát, hátha. De semmi. És ez teljesen elszomorít.

Vagyis bocsánat, behívtak pár helyre. Elsőként egy pénzügyi tanácsadó céghez, brókernek, majd több biztosító társaság következett. Mindegyik kivétel nélkül egy tanfolyammal kezdődött volna, amit persze én fizessek meg, majd egyéni vállalkozónak kellett volna mennem, és akkor arról még nem beszéltünk, hogy jutalékos a rendszer, ha nem tudok elég emberre biztosítást tukmálni, akkor a nem létező pénzemből kell az adót + járulékokat fizetnem magam után. Szuper. Most is csörgött a telefon – bár sajnos már jóideje nincsenek ábrándjaim, hogy végre normális helyről hívjanak – persze megint egy pénzügyi tanácsadó cég keresett meg ilyen ajánlattal. De elmegyek az interjúra, mert ki tudja. Nem válogathatok.

A vicc az egészben, hogy ezekre a helyekre még csak nem is jelentkeztem, hanem ők keresnek meg a profession-re feltöltött önéletrajzom alapján. Nem is tudom vissza hívott-e valaha olyan munkaadó, ahova én magam adtam be a jelentkezésem. Számtalan átírt CV, rengeteg újrafogalmazott motivációs levél – angolul is – és soha semmi. Nagy ritkán jön egy email, hogy bocsi nem téged választottunk. Húszból egyszer. 

Nincs egy hiper-szuper diplomám, ami miatt mindennap verem a fejem a falba, de oda se hívnak be, ahova megfelelne. Most egy közgazdász szakot kezdtem el levelezőn, hogy mégiscsak kezdjek magammal valamit, lelkileg is jót tesz, hogy legalább ennyi dolgom van: bejárni, tanulni, emberek közt lenni. És persze remélem, hogy ez majd érni fog valamit, ha elvégzem, de fene tudja. Nem leszek majd fiatal ha befejezem. Akkor majd jönnek az olyan kérdések az interjúztatóktól, hogy és, gyereket mikorra tervez?? És van egy másik érzésem is, hogy ha férfi lennék, már több lehetőséghez jutottam volna. Szerintem a nőket semmilyen szinten nem szeretik a munkáltatók, ha nem is tudatosan, de szimpatikusabbnak találják egy férfi CV-jét ugyanazokkal a referenciákkal, mint az enyém. Meg hát már most is szülő-korban vagyok, akár ez is benne lehet a pakliban.

A lényeg tehát, hogy nem vagyok jól. Már az elején sem örültem, hogy ezzel a diplomával kell elhelyezkednem, de akkor még szinte biztos voltam benne, hogy sikerül a szakmámban munkát találnom. Az elején még reméltem, hogy a titkárnői szintű állásokra már csak behívnak két diplomával. Aztán egyre kevésbé reménykedtem. Több mélypontom is volt emiatt, elteltek hetek hogy sehova sem jelentkeztem, mert már hányingerem lett attól is, ha csak felmentem egy állás-portálra. Aztán ugye többször kellett alább adnom, most pl. a gyakornoki pozíciókkal, ahol majd 25 évesen kávét főzhetek és fénymásolhatok ingyen vagy jó esetben “jelképes összegért”, de még ez se. Még ezekre se hívnak be.

Mondja már meg valaki miért ne legyek öngyilkos, de tényleg. Csak teher vagyok a családom és a társadalom számára is. Jól szórakozom szombatonként az új sulimban, de még ez sincs ingyen, és ki tudja mikor érik be a gyümölcse – ha beérik egyáltalán. Haszontalan és felesleges vagyok. Nem akarok ebben a világban élni. Mi lesz velem? Ha még kávéfőző titkárnőnek vagy éhbérért adatrögzítő gyakornoknak se kellek, mi jön ezután? Milyen lehetőségem marad még? A mcdonald’s? Nem derogál, de fizikailag gyenge vagyok, sosem bírtam az ilyen jellegű munkát. Sok értelme nem lenne, hogy ott ájuldozzak és röhögjenek rajtam a többiek, majd kirúgjanak mert úgyse érnek velem semmit. Ez aztán tényleg a végső lökés lenne a szakadékba.

Félek attól is, hogy ha valami nagyon szar helyre kerülök, és nem lesz reményem sokáig jobbra, akkor az is ugyanúgy beteszi majd nekem a kaput. Akkor aztán végképp full depresszióba süllyedek majd, és teljesen értelmetlennek fogom tartani az életem. Ha utálni fogom a mindennapokat, a kollégákat és mindent, nem hiszem hogy sokáig bírom majd. Akkor megint jön a veszekedős időszak. És persze nem mondhatok majd fel, mert épphogy örülnöm kell, hogy végre van valami.

Áh nem tudom. Meg kéne halni.