Megalázó élmény egy állásinterjún

Ha már egy állásinterjún ilyen stílusban beszélnek velem, mégis mire számítson az ember később?

Volt egy elég kellemetlen élményem egy élelmiszer-diszkontlánc állásinterjúján. Nem írom le a nevüket, de szerintem ki lehet találni, van egy pár munkahelyi terror blogos bejegyzés velük kapcsolatban.

Az egész ott kezdődött, hogy mikor felhívtak már bunkó paraszt stílusban beszélt velem a HR-es csaj. Meg is lepődtem, hirtelen nem tudtam érdemben reagálni a pofátlanságára, amit korábban soha mástól nem tapasztaltam. De elkönyveltem magamban, hogy biztos rossz napja van. Aztán behívtak személyes interjúra. Az interjúztató egy idősebb faszi volt, aki aztán szintén olyan hangnemben beszélt velem, mint egy utolsó szardarabbal. Amolyan “mi a faszt keresel itt te kis hülye picsa” stílusban, de ez még semmi. Végig személyeskedett, az életemről kérdezősködött – mármint olyan dolgokat, amiknek a munkához nem sok köze van -, rettenetesen megalázó dolgokat mondott, hogy én nem is értettem hirtelen mi történik velem. 

Én végig kedves és mosolygós voltam, rajtam ugyan ne látszódjon a megaláztatás. Gonosz és lekezelő volt, a családomról kérdezősködött, én meg készségesen válaszoltam. Egyszerűen nem kerültem még soha ilyen helyzetbe, hogy tudtam volna, hogyan reagáljak.

Szóval iszonyatosan megviselt a dolog, velem még így soha senki, pedig voltam már jónéhány állásinterjún, és mindenhol normális hangnemben tudtak beszélni velem, szakmai kérdésekre szorítkozva. Hozzáteszem, ez egy amolyan pénzügyi gyakornoki pozíció lett volna, szóval nem is pénztárosnak jelentkeztem, ahol köztudott hogy miként bánnak az emberrel az összes ilyen diszkontban. Gusztustalan volt, és soha többé nem akarok odamenni.

Párom szerint le kéne nyelni a békát, és ha felvesznek, igent mondani az állásra. És hát amilyen szerencsém van, szinte érzem hogy ide fel fognak venni. Egyrészt mert elég eldugott helyen volt az álláshirdetés, nem hiszem hogy tömegével jelentkeznének rá, másrészt meg szinte érzem hogy ez isteni büntetés lenne, amit ki kéne bírnom.

De engem nem érdekel. Az életem úgy el van baszva, hogy nem igaz. Most már nem izgatnak a nagy lehetőségek. Elszalasztottam vagy ezer nagy lehetőséget, ha ez lenne a következő, hát istenem, akkor ez lesz az ezer-egyedik. Már csak az érdekel, hogy legyen munkám, ahol nem kell beledöglenem a munkába és nem aláznak meg okkal-ok nélkül mindennap, ahol megvagyok, elvagyok, ahol ugyan nem lesz semmiféle karrierem, de leszarom. Kész, feladtam.

Van egy olyan lehetőségem, hogy elmenjek oda dolgozni, ahol anyám van. Ezt nagyon nem akartam korábban, és most sem erről álmodozom, de hát ezt dobta a gép, előbb-utóbb lehet hogy el kell fogadjam ezt a lehetőséget. Ott sincs kolbászból a kerítés, de oda legalább nagy valószínűséggel felvennének – az ismeretség miatt persze – és biztos állás lenne, biztos fizuval. Ahonnan elmehetnék 2-3 év múlva szülni, mert én már csak erre vágyom. Hogy a kisbabámat a kezemben tarthassam, aki szeret és aki boldoggá tesz. Hogy ne kelljen évekig emberek közé se mennem, ha nem muszáj, hogy ne kelljen mások megalázását, cseszegetését hallgatnom. Hogy azt csináljam amit szeretek, azzal legyek akit szeretek.

Januárban be is adom oda a jelentkezésem. Addig pedig drukkoljatok, hogy erre a terror-munkahelyre ne vegyenek fel…